5/20/2011

Hogyan lehet egy ciki(?), kínos(?) helyzetből jól kijönni?

Szegény Wolf Kati!
A múlt hétvégén szinte a csapból is az Euroviziós dalverseny folyt. Magyar indulónkat az esélyesek között emlegették, sőt dobogóra várták. A média igen nagy felhajtást csinált az egész rendezvény körül. S aztán jött a hidegzuhany. A dobogó helyett maradt a sor vége. Az összes bulvár lap szenzációhajhász munkatársa várta, hogy hetekig lehet most csámcsogni  traumáján, összeroppanásán, kialakuló depresszióján. Ehhez képest Kati már a verseny másnapján mosolyogva nyilatkozott, hogy ő nem csalódott. Most akkor ez kinek volt csalódás és kinek nem. Vagy csalódás volt ez egyáltalán? Hogyan lehet, hogy a környezet az összeroppanást várta, Katiról pedig azóta sem hallunk. De semmi negatívat. Nem csámcsog senki, nincs trauma, nincs depresszió. Lehet, hogy nem is volt ez bukás? De ki dönti ezt el? Milyen körülményeken múlik, hogy egy esemény kudarc, vagy sem? És min múlik, hogy összeroppan-e az elszenvedője?
Nézzük meg a mi szempontunkból. Bennünket is érnek kudarcok. Kisebbek és nagyobbak, mégis valaki már a következő héten mosolyog, mások meg mély depresszióba esnek, és hosszas terápia után tudnak csak újra talpra állni.
Ha felboncoljuk a kudarcos eseményt, akkor azt látjuk, hogy van valaki, aki elszenvedi. Fenti esetben Wolf Kati. Továbbá van még a szűkebb és tágabb környezet is, aki látta a történéseket. Szűkebb környezetnek számít Kati családja, tágabb környezet, az egész társadalom, aki drukkolt és hallgatta a versenyt. Mindhárom résztvevőnek megvan a saját nézőpontja és véleménye a dologról. Kati is biztosan elmorzsolt nem kevés könnycseppet, de mégis másnap már nem kudarcként értékelte. A szűkebb környezet vélhetően támogatta, a tágabb környezet igencsak megosztó volt. Valaki értékelte, valaki pedig teljes kudarcnak állította be.
Mégis hogyan lehet egy ilyen ciki(?), kínos(?) helyzetből jól kijönni?
Minden ilyen jellegű, azaz kudarcos helyzetből, akkor lehet nagy mélyrepülés nélkül felállni, ha magunk önértékelése jó szinten van. Nagyon fontos, hogy a kudarc után a szomorúság érzete normális. De a személyiség én-védő mechanizmusa azért dolgozik és próbál küzdeni a rossz hangulat ellen, de ez a kis küzdés nagyon kevés, ha az egyén nem áll tudatosan a küzdelem oldalára. Ha valaki hagyja, hogy elnyelje a szomorúság, akkor bizony nagyon könnyű belecsúszni a depresszióba. A kudarc után az ember legszívesebben elbújik, nem akar mutatkozni emberek előtt, mert mindenki ezzel a sikertelenséggel foglalkozik. Az elvonulás arra jó, hogy saját magunkkal rendezzük a történt eket. Itt dől el minden. Ebben a kis elvonulós időszakban válik kétfelé az út, hogy ki az, aki feláll, és ki az, aki belesüllyed a szomorúságba. Az elvonulás hossza egyénenként változik. Valakinek elég 1-2 nap és túljut a dolgon, és szinte ott folytatja az életet, ahol elkezdte. Katinak elég volt 1 éjszaka. A másnapi sajtótájékoztatón már pozitívan nyilatkozott. Persze még nem volt teljesen túl mindenen, de valószínű, hogy már nem nyaldossa a depresszió. Ha az ember kellő önismerettel rendelkezik, akkor tudja, hogy kudarc esetén hogyan tud, hogyan szokott felállni. Én tudom magamról, hogy 2-3 napra van szükségem, amíg kellőképpen sokat sajnálom önmagam. De nagyon jól esik. Igen sírok is eleget, de aztán a 3. nap végén már annyira utálom ezt az állapotot, hogy dühös leszek. Mindenre és mindenkire, akik ezt okozták nekem. Na persze nincs mit tenni, tovább kell menni, így a dühöm összes energiáját a 4. nap után az új megoldás és új lehetőség keresésére fordítom. Ebben az időszakban vagyok képes beszélni problémámról a férjemnek és a szüleimnek. Ők jó családtaghoz mérten biztatnak és bátorítanak, ami újabb lökést ad a továbblépésben. Továbbá tudom, ha nem vagyok lelkileg elég jól, akkor a zene nagyon sokat segít. Elő a cd-lejátszót, és hosszú órák at töltök zenehallgatással. Így, egy hét után már képes vagyok a tágabb környezet esetleges támadásait visszaverni. Az összes rosszalló szomszéd, áskálódó „barát” és kárörvendő kolléga támadását képes vagyok visszaverni. És vissza is pattannak. Mert minden ilyen acsarkodó ember támadása tulajdonképpen egy emberi játszma, hiszen elvárja a másik, hogy most én sírva, összetörve fogok motyogni valamit. Ő meg jót erősödik majd az én szomorúságomon. Majd jól megmagyarázza magának, hogy ő bizony jobb ember, mint én, mert nem bukott ekkorát stb. De, ha megerősödve képes az ember visszavágni és azt mondani, hogy tanult az esetből és már kitalálta, mi lesz a következő próbálkozás, akkor a gyűlölködők bizony (játszma szempontjából) vesztesen kullognak el, hiszen nem az történt, amit elvártak.
Tehát a „gödörből kijönni vagy beleragadni” kérdés, mindig rajtunk múlik. Ha képesek vagyunk saját magunkat az élet egészében szemlélni, akkor meglátjuk, hogy egy kudarc még nem a világ. Sőt sokat lehet tanulni belőle. Ha elhisszük magunkról, hogy attól még, ha egyszer-kétszer hibáztunk, azért még értékes emberek vagyunk, akkor ki tudunk jönni a gödör aljáról. Ehhez szerencsés esetben hozzájárul a támogató család is. De, ha a szűk család is csak élősködik és csámcsog a kudarcunkon, attól még fel lehet állni. Csak kicsit nehezebb. De soha ne felejtsük el, hogy a lágerekbe hurcolt zsidók közül is túlélték néh&a acute;nyak és őket a nap minden pillanatában nyomták vissza a gödör aljára. Tehát a személyiség képes újra felállni, nagy ellenszélben is. Ha nem támogat a család, akkor kerülni kell őket és olyan emberekkel körülvenni magunkat, akiktől energiát nyerhetünk. A tágabb környezet pedig akkor hagyja abba a piszkálódást, ha azt tapasztalja, hogy bennünket nem tud kiborítani. Mert minden emberi játszmát azért indítanak, hogy energiát nyerjenek. Ha nem az elvárt módon viselkedünk, azaz nem vesztesként, akkor észreveszik, hogy itt most nincs mit keresni. Ettől az embertől nem lehet energiát leszívni.
Remélem, nektek is vannak jó kis sztoritok az ilyen felemelkedésről.
Üdv
Edit

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Minden vélemény számít!